Mesék, játékok és természetvédő küldetések az óvodakertben – 1. rész

ŐSZ – Amikor a kert aranyköntöst öltött
A kert szívének négy dobbanása

Volt egyszer egy kert. Nem volt különlegesebb a többi kertnél, sem nagyobb, sem kisebb, sem színesebb. Legalábbis a felnőttek szemével nézve. Mert a gyerekek egészen mást láttak benne. Számukra ez a kert maga volt a csoda: apró manók szaladgáltak a fűszálak között, tündérek táncoltak a virágok szirmai alatt, a bokrok tövében titkos lakók rejtőztek, és minden egyes levél, kavics vagy harmatcsepp egy újabb varázslatos történetet őrzött.

Ebben a kertben ugyanis nemcsak bogárkák, madárkák és békák éltek, hanem olyan különleges, varázslatos lények is, akiket mi, felnőttek már réges-rég nem látunk. Talán azért, mert ahogy felnövünk, lassan elveszítjük varázslátó szemünket és varázshalló fülünket. Mi már csak a virágok gyönyörű színeit csodáljuk, a levelek susogását halljuk, és ha lehajolunk, megcsodáljuk a harmatcseppekben megcsillanó napsugarakat. De a harmatcsepp mögött megbújó tündért, a fűszálak között siető manót, vagy a kavicsok alatt szundikáló apró lényeket már nem vesszük észre.

A gyerekek azonban még tudják a titkot. Ők nemcsak nézik ezt a kertet, hanem érzik és látják is mindazt, ami benne rejtőzik. Meghallják a virágok suttogását, észreveszik a fűben megbújó apró csodákat, és pontosan tudják, hogy egy közönségesnek tűnő kertben is bármi megtörténhet.

Ez a kert bizony varázslatos hely volt. És aki igazán nyitott szemmel, szívvel és képzelettel járt benne, annak minden nap tartogatott egy új mesét. Tavasszal virágokkal suttogott, nyáron napsugarakkal nevetett, télen hópaplannal takarózott. Most azonban újabb évszak kopogtatott a kert kapuján. A fák koronája lassan aranyszínű ruhát öltött, a bokrok között hűvösebb szellő bújócskázott, és a lehulló levelek halk táncba kezdtek. A kert apró lakói már izgatottan suttogtak egymás között: közeleg az ősz, és vele együtt valami egészen különös varázslat!

Egy reggelen az öreg almafa arra ébredt, hogy ágai között aranyló fények táncolnak. A napsugarak már nem a nyár forró ölelésével simogatták, hanem lágyan, puhán cirógatták a leveleit. Egy-egy hűvösebb szellő is végigszaladt a koronáján, megcsiklandozva az ágak között lakó apró szélmanókat.

– Hát elérkezett! – sóhajtotta boldogan az almafa, és nagyot nyújtózott.

– Micsoda? – kérdezte a bokor tövéből egy apró sün, aki éppen reggeli sétájára indult.

– Az ősz, kedves kis barátom! Az évnek az a csodálatos időszaka, amikor a kert lassan aranyba, rézbe és bíborba öltözik. Amikor a fák új ruhát öltenek, a szél vidám levéltáncba kezd, és a természet lassan-lassan pihenőre készül.

A sün kíváncsian felnézett az almafára. Most, hogy jobban körülnézett, valóban észrevett valami különöset. A levelek már nem mind zöldelltek. Némelyik sárgán ragyogott, mások vörösesbarna ruhát öltöttek, és voltak olyanok is, amelyek úgy csillogtak, mintha apró napocskákat rejtegetnének magukban. A levelek csintalanul himbálóztak az ágakon, majd egy-egy levált közülük, és kacagva szállt alá a földre. A szélmanók pedig vidáman kergetőztek velük a levegőben.

– De miért hullanak le a levelek? – kérdezte a sün. – Talán elfáradtak? Vagy már nem szeretnek a fán lakni?

Az öreg almafa koronája finoman megrezdült.

– Tudod, kicsi sün, a levelek egész nyáron sokat dolgoztak. Árnyékot adtak, táplálták a fát, és segítettek neki növekedni. Most azonban elérkezett az ideje, hogy elengedjék az ágaikat, és visszatérjenek a földhöz. Ott aztán betakaróznak a puha avarral, és csendben várják, hogy egyszer új élet születhessen belőlük. A sün elgondolkodott.

– Akkor a lehulló levél nem szomorú?

– Dehogyis, kicsi barátom! – nevetett az almafa. – Minden lehulló levél egy aprócska búcsú, de egyben egy új kezdet ígérete is. Hiszen a természetben semmi sem tűnik el igazán. Csak átalakul, megpihen, és egyszer újra életre kel. A sün sokáig nézte a földön pihenő színes leveleket. Még sosem gondolt arra, hogy az ősz ennyi titkot rejthet…

Aznap délután különös sürgés-forgás támadt a kertben. A tündérek apró ecseteket ragadtak, és virágszirmokból készült festékeket kevertek. Az egyikük aranyló napsugárból nyert sárga színt, a másik piros almák levéből varázsolt mélyvöröset, a harmadik pedig egy csipetnyi barnás földport kevert a festékéhez.

– Erre a levélre egy kis aranyat! – csilingelte az egyik tündér.

– Erre pedig egy leheletnyi vöröset! – nevetett a másik. Ecsetvonásaik nyomán a fák levelei lassan sárgába, narancsba, vörösbe és barnába öltöztek. Volt, amelyik úgy ragyogott, mint a reggeli napfény, másik úgy izzott, mint egy aprócska láng, és akadt olyan is, amelyik a gesztenye meleg barna színét kapta. A tündérek még a legmagasabb ágakra is felröppentek, hogy egyetlen levél se maradjon ki az őszi öltöztetésből. A bokrok tövében eközben apró törpék szorgoskodtak. Kis kosárkákban gyűjtötték a harmatcseppeket, amelyekből varázslatos reggeli harmatos gyöngysort készítettek a pókhálókra. Mások apró gallyakat rendezgettek, puha mohapárnákat igazgattak, és segítettek a gombáknak, hogy szép, kerek kalapot növesszenek maguknak.

– Vigyázzatok, mindjárt megérkeznek! – súgta az egyik törpe, amikor meghallotta a kapu felől közeledő gyermekhangokat. A szélgyerekek a kertben fellógatott szélcsengőt megcsiklandozva jeleztek, hogy itt vannak a gyerekek.

– Gyorsan, gyorsan! Mindenki a helyére! – suttogták a többiek.

A törpék egy szempillantás alatt a gombák kalapja alá bújtak, a tündérek pedig elrejtették ecsetjeiket a virágok kelyhébe, és láthatatlanná váltak. Éppen időben! Apró gyermekléptek közeledtek a kert kapuja felől. Vidám kacagás, izgatott beszélgetés és sok-sok kíváncsi kérdés töltötte meg a levegőt. Megérkeztek a gyerekek! Kosárkákkal a kezükben, csillogó szemekkel indultak felfedezőútra a kertben. Az apró manók gyorsan elbújtak a gombák kalapja alá, a tündérek pedig a virágok szirmai mögül lesték, vajon milyen csodákat fedeznek fel ma a gyerekek.

– Nézzétek! Mennyi színes levél! – kiáltotta az egyik kisgyermek.

– Ez olyan, mint egy aranypillangó! – mondta a másik, miközben óvatosan a tenyerébe emelt egy lehullott falevelet.

– Ez meg olyan piros, mint a tűz! – lelkendezett egy harmadik.

A kert és összes lakója szinte elpirult a boldogságtól. A levelek még vidámabban táncoltak, az almafa büszkén ringatta ágait, és a szélmanók is olyan huncutul kergetőztek, mintha csak a gyerekeket akarnák megnevettetni. A gyerekek megfigyelték az almafát, összegyűjtötték a földre hullott almákat, megcsodálták a pókhálók ezüstös szálait, és felfedeztek egy apró gombát is a bokrok alatt. Még azt is észrevették, hogy a lehullott levelek között egy-egy apró bogárka siet valahová. A sün eközben a levelek közül figyelte őket.

– Vajon tudják-e, milyen sok titkot rejt ez a kert? – kérdezte halkan az almafától.

– Talán még nem mindet – felelte az öreg fa. – De ők még látják azt is, amit a felnőttek már nem. Érzik, hogy minden levélnek története van, minden bokor rejteget valakit, és minden apró zugban lapulhat egy csoda. Amíg ilyen kíváncsian járják a kertet, addig a mi varázslatunk sem vész el.

A gyermekek közben egy nagy levélkupacot készítettek. Néhány levelet hazavittek, hogy szebbnél szebb képeket készítsenek belőlük, másokat pedig a kert egyik csendes zugában hagytak.

– Ezt a kis levélhalmot ne bontsuk szét! – mondta az óvó néni. – Ki tudja, talán valaki otthont talál majd benne a hideg napokon.

A sün szeme erre úgy felragyogott, mint két apró fekete gyöngy.

– Hallod, almafa? Rám is gondoltak! – súgta izgatottan.

Az öreg fa büszkén hajtotta meg koronáját, és egy aranyszínű levelet engedett aláhullani, éppen a sün orra elé.

– Látod, kicsi barátom? A kedvesség néha egészen apró dolgokban rejtőzik.

A következő napokban a kert lassan-lassan elcsendesedett. A reggelek egyre hűvösebbek lettek, a harmatcseppek hosszabban időztek a fűszálakon, és a nap is korábban bújt a dombok mögé. A fák lassan elengedték utolsó leveleiket, a virágok visszahúzódtak, a föld pedig puha, színes avartakarót kapott. A sün eközben szorgalmasan készülődött a télre. Napról napra gyűjtögette a száraz leveleket, apró gallyakat keresett, és kiválasztotta a kert legvédettebb zugát, ahol majd biztonságban álomra hajthatja a fejét. A szélmanók segítettek neki: ide-oda görgették a leveleket, hogy minél puhább és melegebb legyen a kis kuckója.

Egy este, amikor a nap már csak vékony aranycsíkot festett az ég aljára, az almafa halkan megszólította:

– Mondd csak, kicsi sün, szereted az őszt?

– Igen! – felelte a sün. – Bár egy kicsit szomorú, hogy lehullanak a levelek, és hamarosan elcsendesedik a kert. De már tudom, hogy minden levélnek megvan a maga dolga, és a csend sem jelent ürességet. Az almafa elégedetten susogott.

– Bizony így van. Az ősz arra tanít bennünket, hogy nem kell mindig virágozni, nem kell mindig sietni, és nem kell örökké ragaszkodnunk ahhoz, ami már betöltötte a feladatát. Néha el kell engednünk dolgokat, hogy helyet adjunk valami újnak.

– És mit csinál a kert, amikor ilyen csendes lesz? – kérdezte a sün.

– Ó, nagyon is sok minden történik ilyenkor! – felelte az almafa. – Csak figyelj jól! A föld alatt gyökerek erősödnek, apró magvak várakoznak, a kis állatok meleg kuckójukban pihennek, és a tündérek is halkabbra veszik varázsporuk szórását. A természet ilyenkor erőt gyűjt a következő tavaszra. Mert a csendben is történnek csodák, csak meg kell tanulnunk észrevenni őket. A sün összegömbölyödött a puha avarban, majd egy kicsit odabújt az öreg almafa törzséhez.

– Akkor én most őrzöm ezt a kertet álmomban – suttogta. – És ha tavasszal felébredek, újra megkeresem a szélmanókat, a tündéreket és a gyerekeket. Hátha addigra még több csodát tartogat számunkra a kert. Az öreg almafa ágai között halkan átsuhant az esti szél. A levelek megzörrentek, mintha jó éjszakát kívánnának a kis sünnek. A kert apró lakói lassan mind nyugovóra tértek. A manók bebújtak a gyökerek közé, a tündérek virágszirmok alá húzódtak, a kis bogárkák pedig meleg rejtekhelyet kerestek maguknak. Az almafa még egyszer végigtekintett a kertjén. Látta a földön pihenő színes leveleket, a puha avar alatt megbújó apró életeket, a földbe simuló magvakat és a gyermekek apró lábnyomait. Tudta, hogy semmi sem veszett el igazán. Hiszen a kert minden évszakban másképpen szép, és minden változás egy újabb történetet rejt.

Mert a tavasz az ébredés, a nyár a játék, az ősz az elengedés, a tél pedig a csendes álmodozás ideje. És aki szeretettel, nyitott szemmel és szívvel járja a kertet, annak mindig feltárul egy újabb csoda.

Így érkezett meg az ősz az óvodakertbe. S bár a kert hamarosan téli álomba szenderült, a varázslat egyetlen pillanatra sem tűnt el belőle. Hiszen a csodák ott vannak körülöttünk. Csak néha le kell hajolnunk egy falevélhez, el kell csendesednünk egy pillanatra, és újra meg kell tanulnunk a gyerekek szemével látni a világot.

Fodor-Novák Gyöngyi Anita óvodapedagógus
Ajka Városi Óvoda, Hétszínvirág Óvoda