Gondolatok a környezeti és állatvédelmi nevelésről a bölcsődében – szemléletformáló szakmai tanulmány Kerstin Ekman Farkasvér című regénye alapján.

Sokan hiszik, hogy a környezeti nevelés az óvodában vagy az iskolában kezdődik. Valójában már a bölcsőde az a hely, ahol a legkisebbek lelkében elvetjük az empátia első magvait. De hogyan válhat egy nyers, skandináv regény a bölcsődei kisgyermeknevelők szemléletformáló iránytűjévé? Kerstin Ekman Farkasvér című műve húsbavágó kérdéseket tesz fel a modern ember elidegenedéséről, és rávilágít az állatvédelem-pedagógia alapvető igazságaira.

A történet Svédországban játszódik, és egy idős, 70 éves fővadász 2-3 évét mutatja be. Az események során látjuk, hogy milyen egészségügyi és lelki kihívásokkal küzd az öregedés során. A mi szempontunkból azonban a természethez és a vadászathoz való viszonyának alakulása az érdekes. A változások abban a pillanatban indulnak el, amikor megpillant az erdőben egy gyönyörű farkast, akit Hosszú Lábnak nevez el.

Mit látunk a valóságban?

A regény nem egy rózsaszín tündérmese, hanem a nyers valóságot bemutató történet.Nem szépít semmit: bemutatja a zsigerelést, a halált, az erdőtüzet, az ösztönöket, azt, hogy miként öl a farkas, vagy épp mi a bürokratikus teendő vadállat okozta kár esetén. Kendőzetlen valóságban mutatja meg az élet szentségét. A könyv felteszi a húsbavágó kérdést, ami a mai, leginkább betonfalak közé zárt társadalmunkra különösen igaz: „Látnak is egyáltalán valamit az emberek a valóságban?”.

A modern ember el van távolodva a természettől. Sokan, döntéshozók is csak az íróasztal mellől ismerik a természetet. Az erdő számukra csupán profit, faanyag, vagy egy hétvégi díszlet. Mivel nincs valódi, őszinte kapcsolat a vadonnal, a társadalomban eluralkodott a közömbösség. A föld kincseit a végtelenségig kiaknázzuk, és túl sok a pusztítás. De ahogy a regény is mondja: „Jobb tudni, mint nem tudni”. Szembe kell néznünk a valósággal, ha tenni akarunk valamit.

A nézőpont hatalma: Ki beszél, és hogyan?

A könyvben elhangzik egy utalás Alfred Brehm írására – híres német természettudós, zoológus –, aki az Állatok világa című művében rossznak, kártevőnek titulálta a farkasokat. Ez rávilágít egy alapvető igazságra: mennyire meghatározó, hogy ki mondja azt, amit mond, és mennyire formálja világunkat a nézőpont! Ha a tekintélyszemélyek (pl. a szülő, a nevelő is) azt tanítják, hogy egy állat „rossz” vagy „haszontalan”, a gyermek ezt az előítéletet viszi tovább. Generációk nőttek fel ebben a szellemben.

Ugyanez a nézőponti dilemma jelenik meg a könyvben a kitömött állatok kapcsán is: vajon művészet vagy sem a taxidermia? Az a hely, ahol ez zajlik, egy műhely (ahol tárgyakat gyártanak az állatokból) vagy egy műterem (ahol megörökítik őket)? Az emberi gőg sokszor művészetnek álcázza a természet feletti uralkodást. Pedig a könyv legfőbb üzenete az, hogy nem uralni kell a természetet, hanem meg kell tanulni együtt élni vele, és az életet tisztelni kell!

Akik, nem amik! – A tisztelet és a névadás

Hogyan épül fel a kisgyermek hídja az állatok felé? Az olvasás során a nevelés alapvető lépcsőfokai rajzolódnak ki: az állatok nem tárgyak, nem „amik”, hanem Ők, „akik”, egyéni élettel, érzésekkel és méltósággal léteznek. Amikor Ulf és Inga kiválasztják a temetési helyet az elmúlt kutyának, azzal elismerik, hogy ő egy családtag volt, akinek a halála után is jár a végtisztesség. Ha a családi kutya családtag, a kisgyermek megtanulja tisztelni egy másik lény határait. Meg kell tanulnunk csodálni az életet. Amikor Ulf (a főszereplő) az erdőtűzben az állatokra is gondol, ahogyan lelövi őket, ahogyan a haláluk után „kezeli” őket, az a tiszta tisztelet. Miért adunk nevet az állatoknak? Azért, hogy közelebb kerüljünk hozzájuk (pl. a kutyákhoz), vagy akár a vadon élő állatokhoz (Ulf „Hosszú Lábnak” nevezi a farkast). Amint egy élőlény nevet kap, kilép az észrevétlen tömegből, és egyedivé, egyéniséggé válik.

A meggyalázott méltóság és a belső gátak hiánya

A regény két megrázó példát mutat be arra, mi történik, ha egy fiatalból vagy felnőttből hiányzik ez a korai neveltetés. Az egyik szereplő Ronny, kilő egy szuka farkast, majd a terítéken meggyalázza a tetemet: felemeli a lábát, hogy a többieknek vigyorogva mutogassa az állat ivarát. Ulfot ez nagyon szíven üti, felér egy tőrdöféssel. „Megszégyenítette és meggyalázta egy idióta, csak mert nagymenő akart lenni!” Míg a másik szereplő Kennett, tinédzser fiú, motoros szánnal kergetve a végtelenségig kimerít egy farkast, majd egy jégvágóval egyszerűen kivégzi. Nem érti, mit rontott el, mert a környezetében az írott és íratlan vadásztörvényeket látta mintaként, és azt a viselkedésmódot, amivel erre felhatalmozottnak érezte magát. A helyi vadászközösség sajátos, sokszor kegyetlen kódexét próbálta betartani, hogy kivívja a felnőttek elismerését. (EZ SPOILER!!!)

Állatokat szerető nevelőként, állatvédelem-pedagógusként tudjuk, hogy a tehetetlen állatok módszeres kínzása és meggyalázása bizonyítottan egyenes út lehet a későbbi, emberek elleni erőszak felé!

Ulf idős korára, a betegségével párhuzamosan jut el a számvetésig. Az emlékek hatására megjelenik benne a mély szégyenérzet mindazért, amit élete során elkövetett. Amikor szembe találkozik egy menthetetlenül beszorult juh meggyötört, tiszta tekintetével, megszületik benne a belső morális gát: „Képtelen voltam szemből lelőni!”.

A mi feladatunk, hogy a gyermekekben ez a belső gát ne 70 évesen, késő bánatként szülessen meg, hanem már 3 évesen kicsírázzon és ott legyen a szívükben.

Konklúzió: Optimista jövő vagy pesszimista beletörődés?

A könyv befejezése nem hollywoodi, nem ad olcsó feloldozást, nincs benne látványos büntetés vagy nevelési katarzis. Kennet és Ronny tettei következmények nélkül maradnak, ami egy mélyen szomorú, pesszimista jövőképet sugallhat, a történet lezárása így az egyéni megküzdésre van bízva. Ám a kisgyermeknevelői munka alapja az optimista szemlélet. Feladatunk, hogy ellenpólust mutassunk a közömbösséggel és a környezet pusztításával szemben. Nem fogadhatjuk el se a közömbösséget, se a pusztítást.

Az állatbarát szemléletbe nem szabályzatok alapján, hanem belenevelődésútján kerül a gyermek. Ezért a bölcsődei nevelés során a mindennapos mintaadás a mi felelősségünk is. pl. Amikor a kutyára, macskára, madárra stb. úgy hivatkozunk, hogy „Ő” (aki), és nem úgy, hogy „az” (ami)…

Amikor megmutatjuk a gyermeknek, hogy a bogarat nem tapossuk el, hanem megcsodáljuk…

Amikor a gondoskodást és a szeretetet élő példaként nyújtjuk feléjük…

…akkor egy láthatatlan, de áttörhetetlen morális falat építünk a gyermek lelke köré.  A munkánk garancia arra, hogy a betonfalak mögött felnövekvő generációkból ne érzéketlen pusztítók, hanem a világot, az embert és a természetet tisztelő, azzal együtt élni tudó felnőttek váljanak. A vészharangot már kongatják – az erre adott egyik legfontosabb válasz pedig a bölcsődei környezetben zajló állatbarát nevelő munka.

Lorenczné Szaniszló Cintia, állatvédelem-pedagógus, munkacsoport-vezető