1. rész: A természetpedagógia kapcsolatot teremt a tudomány különféle ágai, a művészet és a hit között

A természetpedagógia a neveléstudomány dinamikusan fejlődő területe. Elismerése a tudományos körökben még várat magára, annak ellenére, hogy 1989 óta számos tanulmányt jelentettem meg a témában, és hogy ennek elve és módszertana szerint működik a gyakorlatban országszerte a Zöld Szív Ifjúsági Természetvédő Mozgalom. Inter- és transzdiszciplináris megközelítése révén képes átfogóan kezelni az elméleti tudást a társadalmi elvárásokkal, és a gyakorlati tapasztalattal, mely során az elméleti szakértők, a pedagógusok, a helyi közösség és a társadalom (döntéshozók, szülők stb.) szélesebb rétegei is részt vesznek a megoldáskeresésben. Integrációja által gazdagítja a tanulási folyamatot, mely során mélyebb érzelmi kötődést alakít ki a természet világához. A jövő nemzedékeinek természet- és környezettudatos gondolkodásmódjának kialakításában kulcsszerepet játszik, holisztikus és inspiráló tanulási élményt nyújtva a természeti környezetben.
Akik nem mélyednek bele az elméletébe, és nem ismerik módszertanát és gyakorlati működését, azok nem látják a különbséget a környezeti nevelés és természeti nevelés között. Márpedig igen lényeges különbség, hogy amíg a környezeti nevelés emberközpontú, addig a természeti nevelés kozmocentrikus nézeteket vall. A lényeg a látásmódon, a filozófiai alapokon nyugvó világlátáson alapul. A természetpedagógia a Természet fogalmát a Világegyetem egészeként értelmezi, és ennek részeként határozza meg az ember létét és szerepét.

Pedagógiai folyamatában az ehhez a nagy egészhez való alkalmazkodást helyezi középpontba. Inter- és transzdiszciplináris kapcsolatrendszerében érintkezik számos más tudományterülettel – természetfilozófia, természetetika, természetpszichológia, ökológia és a természetművészet.
A globális klímaváltozás és következményei – árvizek és elsivatagosodás, földcsuszamlás, talaj- és levegőszennyezés, ivóvíz és élelemhiány, túlnépesedés, erdőirtás, élőhelyek és biodiverzitás csökkenése, hulladékmennyiség keletkezése, energiaválság, infláció, menekültáradat stb. – ma már mindenki számára nyilvánvalóak. A folyamat mérséklésére tett törekvések, nemzetközi egyezmények, szabályozások, törvények nem sok eredményt hoztak a gyakorlati életben. A folyamatos gazdasági nyomás a versenyképesség megtartására a megoldás ellenében hat. Földünk eltartóképessége véges, a túllövés, vagy overshoot (Meadows & Randers, 2004) egyre korábbi időszakban következik be.

„A fenntartható társadalom megvalósulásának három egymástól elválaszthatatlan feltétele, alapértéke van: a rendszerszemlélet, a szociális igazságosság, és a jó környezeti minőség.” (Gyulai, 2008). A neveléstudomány a maga eszközeivel igyekszik a fenntarthatóság és a környezeti nevelés szellemében oktatni-nevelni a diákokat. A folyamat lassú, és nem hoz átütő eredményt. A lassú mértékű szemléletváltás egyik oka, hogy a program emberközpontú filozófiára épít. Alaptétele, hogy a világot az ember antropocentrikus környezeteként határozza meg, ezért képtelen átlépni bizonyos határokat. A fenntarthatóságot is akként értelmezi, hogy az emberi jólét és jóllét ne sérüljön. A tudomány és technika vívmányai következtében létrejött kényelemről senki sem akar lemondani. Így pedig a környezeti nevelés nem más, mint „világmegváltó zsákban futás” (Orgoványi, 1999).

Ezzel szemben a természetpedagógia alapja a természetfilozófia, melynek kiindulópontja a Természet¹ maga az ember is. Része, de nem a középpontja, és semmiképpen sem ura és legyőzője. Ez a természet iránti alázat jelenik meg a természetpedagógiában, a természeti nevelésben, és a módszertanában (szelíd megismerési módszerek) is. A világhoz való kapcsolatát jellemzi a szeretet, tisztelet, elfogadás és alázat a természet élettelen létezői és élőlényei iránt. Valószínűsíthető, hogyha ebben a szellemben nőhetnének fel a jövő nemzedékei, élhetőbbé válna a Földünk minden tekintetben. 

A tapasztalat szerint, bármiféle emberi beavatkozás a természet rendjébe, további állandó állapotfenntartást igényel, ami energia, idő és anyagiak ráfordításával jár. Az emberi társadalmak az egész Föld bolygót felosztották maguk között, jelezve a birtokviszony határait. Az ember képességei révén gyakran természetfelettinek képzeli magát, ugyanakkor mégis ki van téve a természeti erőknek.
A Természetközpontú természetpedagógiára nagy szükség van napjainkban, mivel az urbanizáció és a digitális forradalom egyre inkább elszakítja az embert a természettől. A természetpedagógia interdiszciplináris kapcsolatrendszere túlmutat a hagyományos értelemben vett pedagógián, amely más diszciplinákkal együtt a természetben való tapasztalatszerzésre, a természet- és környezettudatos gondolkodásra és az ember és a természet közötti harmónia megteremtésére épül. Filozófiai, erkölcsi, pszichológiai, és művészeti elemei gyakorlati módszertannal és valós természeti tapasztalással ötvöződnek. Illich elmélete szerint a hagyományos iskolarendszer nem a tanulást szolgálja, hanem inkább akadályozza a valódi tudásszerzést, ezért a természetes tanulást ki kell vinni az iskolapadból, vagyis „iskolátlanításra” lenne szükség (Illich, 1971).